Enigma

Helena Silence: Enigma

Leírás:

A szülei halála után Lena Wall a bűntudatban fuldokolva utazik sosem látott nagybátyjához, hogy új életet kezdhessen. Mélyen magába zárja a titkot, amely fokozatosan felemészti: képes lett volna megakadályozni a tragédiát, ha hallgat az álmaira. A meggyötört lány nem tud felejteni, amit csak súlyosbít feltartóztathatatlanul éledező képessége, mely örökre az őrületbe taszíthatja. Megtagadja önmagától az emberi érintés melegét, mert retteg a következményektől, de új gondviselője ráébreszti, nem kell többé rácsok mögé bújnia. Lena lassanként erősebb lesz, és igazi érzővé válik. Egyetlen érintéssel belelát múltba, jelenbe, jövőbe. Biztos támaszra, barátra lel, majd ott, ahol nem is képzelné, a szerelem is rátalál.

Sokáig úgy tűnik, minden egyenesbe jön, de aztán történik valami.

Egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit.

Szeretem a könyveket, és imádok olvasni. Annyira jó érzés, amikor ráakadok egy eddig nem olvasott, „friss húsra”, vagy szórakozásból újra átlapozom a kedvenc regényeim a legjobb jeleneteknél nosztalgiázva…

Az Enigmát viszont SOHA nem olvasnám el újra.

Emlékszem, amikor a jó ajánlások hatására belelapoztam. Általánosságban elmondható, hogy ha sokat hallok egy könyvről, akkor is elolvasom, ha első ránézésre nem szimpatikus a sztori. Nos, ez a történet megfogott, könnyed kikapcsolódásként, egyfajta levezetésként tekintettem az előttem álló órákra. Spirituális téma, fantasy elemek: csupa olyan, amivel le lehet venni a lábamról.

Néhány oldal után kijelentettem: ’Na, innen már csak egy elveszett nagybácsi hiányzik.’

Ó, hát meg is kaptam. Köszönet érte.

Azt hiszem ez volt az a pont, ahol eldöntöttem: a könyv nem több számomra, mint csalódás. Hiába álltam neki ismét, hogy leküzdjem a hátralevő fejezeteket, az írónő nem tudott meggyőzni arról, hogy nem pusztán időpocsékolás az egész. A történet a menedéket adó házról, a különös látomásokról ugyan nem mutat sok újdonságot –elég sok könyv szól manapság hasonlóról-, mégis úgy gondoltam: egy megnyerő stílussal akár szeretnivaló kis regény is lehet, kapott hát egy esélyt…

A következő sokk a mexikói szappanoperákból kölcsönzött elemek megjelenésénél következett. Az ’elveszem a gonosz libát, mert terhes tőlem, de csak téged szeretlek, drága szerelmem’, valamint az ’ártatlan kisfiút kínoz a csúnya, gonosz csöves’ jeleneteknél meghaltam. De tényleg.

És a befejezés… Igazán eredeti. Igen, szálljunk bele a gonosz testébe és döfjünk tőrt magunkba, feláldozva ezzel életünk, ráadásul hősszerelmesünk szeme láttára. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Lesújtó döbbenetet, azt hiszem. Ó, és még valami. Kialakult bennem a gyanú, hogy ez az írónő bizony magyar.

Nincs bajom a mai magyar írókkal, tisztelek mindenkit, aki ebben a nehéz formában ki tudja fejezni magát, de az, hogy a vörös pöttyös könyvek sokadalmából -álnév ide vagy oda- így kitűnik, hogy ez a könyv nem az, aminek mutatja magát, szerintem gáz. Személy szerint nem olvasok magyar könyveket, mert úgy érzem, valahogy nem az én stílusom (amiket olvastam: SZJG, Bábel, Akkor szakítsunk; ezeknél sem a történet inspirált az olvasásra–fantasy rajongóként- hanem az írónő stílusa), így ha az Enigma írónőjének valódi nevét látom a borítón, valószínűleg megspóroltam volna egy délutánt. Előítélet? Nem. Ízlések és pofonok: nekem többségében nem jönnek be a magyarok, és kész. Attól még ugyanolyan értékes írók, megérdemelt rajongótáborral és sikerekkel.

Egyéb hatásokat nem váltott ki belőlem a könyv. Persze, ez saját szerény meglátásom csupán, más olvassa nyugodtan, nincs ezzel semmi baj. Szép dolog a vélemény, és egy írót nem egy könyv alapján kell megítélni.

Belinkelni azonban nem fogom, mert ilyet még névtelenül sem terjesztenék.

S.